Nettelenül – egy elvonulás képei

Hosszú hónapok óta érlelem a gondolatot, s lám most, szerda reggel, valóban elindulok. Az okostelefont repülő üzemmódba téve a vasalódeszkán hagyom. A néhány ruhával és vastag pléddel dagadóra töltött sportszatyorral beszállok az autóba.

Enyhe izgalom fut át rajtam. Valóban akarom? Valóban meg tudom csinálni? A magam által magam elé állított kihívás másoknak nevetségesnek tűnhet, de nekem most a ház előtt, indítva a kocsit, nagy a feladat.

Máriahalomra megyek. Elvonulni a világtól úgy, hogy semmi módon nem leszek elérhető. Féltem egy ideje a lelkem, testem, mert azt veszem észre, hogy túl sok időt, túl sok energiát teszek a semmibe. A csetelésbe, a cikkek olvasgatásába, a keresgélésbe. Érzem, hogy rengeteg, érzem, hogy túlzás, érzem, hogy beszűkít, nem emel, de mégis nehéz abbahagyni.

A Biofalu csendes vendégházában most két éjszakát tölthetek korábbi önkéntes tevékenykedéseimért cserébe.

Az ébredező tavaszi erdőkön, mezőkön, falvakon átívelő út szépsége elfeledteti a magam mögött hagyott kopott életet és várost.

A megérkezés könnyed. Gyengéd kedvességgel, ismerősként simítom végig tekintetemmel a házat, az udvart, az átjáró – hidat.

A szoba hidegnek tűnik a távfűtéses szárazsághoz szokott testemnek. Berendezkedek, és egy Wass Albert regénnyel kucorodok a plédem, és két takaró alá. Megszűnik a kinti világ, a könyv szereplőivel élem a napot. Kétszáz oldal fogy el, mire  észreveszem a félhomályt.

Vacsorám után bejárom a közeli terepet. Rácsodálkozom a kivágott fa kupacokra, az újonnan épített tárolókra, a patakra, a tóra, a sár – utakra. Aztán irány újra a regény, az ágy kuckóban. Hamar jön álom a szememre, és fel sem tűnik, hogy egyedül vagyok.

Ébredés után jövök rá, hogy van meleg víz, így gyors tusolással pezsdítem fel a testem. Reggeli után irányba veszem a messzit.

Nem jártam még a falun kívül. Most a borospincéken túlra merészkedem, fel a dombra. Jobbra kanyargó földútra lelek, egyértelmű a továbbhaladás.

Százmétereken túl megállok, s ahogy lecsendesül a szívem, figyelek. Puhák a színek. A szántóföld feketéjét erdőbarna sávok, és szénasárga foltok törik meg. Szép. Belélegzem a fűszagot és a csendet. Ahogy stabilan megvetem a lábam, érezni kezdem az áramlást. Az élet bizsergető ritmusa átjár. Szél túr a hajamba, arcomba kócolva néhány tincset. Felemelem szemem az égre és a gyülekező szürke felhők mozgása alatt meglátom a pacsirtát, aki felfelé törve bezengi a vidéket.

Szeretem ezt, de csábít tovább az ösvény, beljebb, az ismeretlen felé. Haladok. Célt nem látva magam előtt csak a remény éltet, hogy az út vezet valahova, s nem tévedek nagyon mélyen el.

Egy házban ér véget. Furcsatetejű, nagy ablakos, vályogfalú. Mozgást látok. A jóemberekhez bekopogva kérek útbaigazítást, mely irány a helyes a szállásomig.  A templomtorony a mérvadó, arra, egyenesen, átellenben, dombokon, völgyeken át.

Cseperegni kezd az eső, és lábamban futhatnék indul. Nekiiramodik bennem valaki, akivel rég nem találkoztam. Egy cserfes, pajkos, csilingelően nevetős kamasz. Rohan a dombról le, nem törődve a csapódó bozóttal, aztán fel, míg elér a széles traktoútig. Megáll, majd elterül a még száraz fűben. Hagyja, hogy az esőcseppek csiklandozva mossák meg az arcát. Ez a béke ideje. A lélegzés-létezés ideje. Az ő ideje. Az  én időm.

Amikor felállok, még nem vizes a ruhám, de ha az is volna, nem lényeges.  Közeledik a ház.

A villanypásztorral őrzött mezőről egy tehén, két ló, és két birka bámul rám kérdő-csodálkozással. Mit csinál, min nevet, minek örül?

Magam sem tudom a választ.

A városról hozott hideg ebéd után lelopódzom a kertbe. A vendégház előtt Géza furcsa építménye áll. Kályhának nevezi, de látványra gőzmozdonyra hajaz. Ágakat pakol, kéményt igazít, ajtót takar. Aztán nézi a lángot. Zajlik a kísérlet. Pára-füst gomolyog az ég felé, a gerendák kereszteződésénél irányt váltva.

Beülök a hintába. Míg az ölembe kuporodó macskát dorombolásba simogatom, a rigók, cinegék, verebek vitáját hallgatom. Méretlenül múlik az idő.

Vacsorára a jégveremre emlékeztető konyhában készítek ételt. A kályha-mozdony mellett melegedve, a szürkületbe emelkedő apró szikrákat figyelve majszolgatunk.

Aztán a szobában  újra egy könyv a soros.  Az alig – este álmot hoz szememre.

Reggel, ébredés után szomorúság – árnyak telepednek rám. Sétálok megint. Megragadva – elragadva, szívembe – lelkembe rejtve néhány eső áztatta pillanatot, tudatára ébredek, hogy letelt a kiszabott idő. Menni kell, és fáj. Hogy elkerüljem az érzést, pánikszerűen pakolok. Pár perc alatt útra kész a csomag.

Mosolyra kényszerítve arcizmaim intek búcsút a háznak, és gazdájának.

A távolság növekedésével sorakozni kezdenek a nevek, kiket kell felívni, kikkel kell beszélni, és lassan visszatér a megszokott világ.

Csapocska Mónika

Facebook oldalunk

A honlap böngészésével hozzájárul a cookie-k használatához További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezárás